A kineziológia az a módszer, technika és – számomra – életszemlélet, amely világos útmutatással szolgált és szolgál a mai napig magamról és az életről. Számomra ez nem csak egy módszer, hanem egy komplex rendszer, amely a világot érthetővé és kerekké tette. A kineziológián keresztül tanultam meg azokat az alapvető összefüggéseket, amelyek az ember testi-lelki-szellemi működését jellemzik. Azt, hogy az adott rendszerben minden mindennel összefügg, és ha bármely eleme változik, változik vele a többi is. Azt, hogy bár vannak ismétlődő minták, ezek minden emberben másképp jelenhetnek meg. Mert minden ember egy külön kis univerzum. Ezek az univerzumok kapcsolódnak egymáshoz, de mindegyiknek megvannak a saját működési mechanizmusai. Pontosan ez a szemlélet tette a kineziológiát annyira kedvessé a számomra. Az, hogy rólad szól. Mindig arról, aki épp ott áll előttem. A tudásanyagom és tapasztalatom csak kapaszkodó, csak segítség, a válaszok benned vannak. A te válaszaid benned, az enyéim bennem, és mindenkiben a sajátja. És mindenkiben ott van a sajátja! Kibontható, felfejthető, megérthető. Sőt, arra vár, hogy megértsük, hogy aztán könnyebb legyen tovább élni abban az univerzumban, aki te vagy. Hogy elindulhass felfedezni, és kiteljesedni benne.
Akit most magadnak gondolsz, nem azonos azzal, aki valójában vagy. Valódi lényedet, lényegedet elfedik azok a gondolatok, amelyek nem a sajátjaid, amiket készen kaptál a szüleidtől, s az ő szüleiktől, generációról generációra adódtak tovább. Mindez kiegészült az aktuális társadalmi rendszerből, vallásból, nevelési eszmékből és szokásokból, a korszellemből fakadó gondolatokkal. Így ismerted meg a téged körülvevő világot. Ez így természetes, ám ha ezzel tisztában vagy, zavarba ejthet a kérdés: „ki vagyok én”? A szíved mélyén ott a válasz. A szívünk mélyén mindig tudjuk, hogy mi a helyes, mit kell tennünk, mert az ott rejtőző válaszok a valódi lényünkből fakadnak. A gond csak ott van, hogy nagyon nehezen és nagyon ritkán tudunk olyan állapotba kerülni, hogy tisztán meghallhassuk szívünk szavát, ha egyáltalán megpróbáljuk. Hogy miért? Mert az évek során összegyűlt emlékek masszív falakat emeltek köré, melyek fő építőköve a félelem. Annyi mindentől tudunk félni; attól, hogy mások megítélnek/elítélnek minket, hogy elveszítjük mások szeretetét, megbecsülését, hogy elveszítjük egy adott csoporthoz vagy családhoz tartozás jogát, attól, hogy bűntudatot kell éreznünk, attól, hogy nem tudjuk fenntartani magunkat, félünk a haláltól, a magánytól, a veszteségtől és legfőképp a fájdalomtól.
Azért, hogy elkerülhessük mindazt, amitől félünk, hogy ne kelljen még egyszer átélnünk a fájdalmat, bámulatos logikai és kombinatorikai műveleteket hajtunk végre, megfűszerezve egy kis valószínűségszámítással, s a kapott eredmény – bár logikusnak tűnik – a valóságtól messze áll. S amíg mindezen dolgozunk, biztosan nem halljuk meg szívünk szavát. Hová vezet mindez? Először is elfáradunk, energiáinkat felemésztjük, miközben nem győzünk azon álmélkodni, hogy életünk nem úgy alakul, ahogy azt megálmodtuk. Nem működnek a kapcsolataink, nem találjuk a hivatásunkat, nem egészséges a testünk. A felszínen persze sokáig tűnhet úgy, hogy minden rendben van, de egyfajta hiányérzet vagy kiégettség meg-meglibbenti a látszatok fátylait. Hiszen van normális(nak tűnő) családunk – de hiányzik a valódi intimitás, a valódi bizalom. Minden reggel elmegyünk dolgozni – de a nap végén nem érezzük, hogy kiteljesedtünk volna. Egész jól elvagyunk a testünkben, csak néha fáj itt-ott, esetleg nagy ritkán egy görcs de nem tudjuk, hogy miért, hiszen semmiféle kapcsolatunk nincs a testünkkel.
Ezért bíztatlak arra, hogy ismerkedj meg magaddal, kerülj kapcsolatba valódi éneddel. Kívánom neked, hogy minél gyakrabban halld meg a szíved szavát, és legyen erőd és bátorságod követni azt.



