A módszerről
A családállítás módszere Bert Hellinger nevéhez fűződik. Bár – mint minden módszernek és elméletnek – vannak előzményei, és vannak olyan elemei, melyekre inkább rátalált, mint kidolgozta, mégis, a jelenlegi formájában ő alkotta meg. Majd tovább is fejlesztette vagy inkább engedte, hogy újabb arcait mutassa meg.
A családállítás folyamata úgy kezdődik, hogy az állíttató megfogalmazza a szándékát. Ez az a cél, ami motiválta őt arra, hogy családállítást kérjen saját maga számára. A szándéknak mindig a saját életéről kell szólnia, és nem lehet túl általános. Kell, hogy legyen súlya, hogy lehessen vele dolgozni. Majd az állítás vezetője tájékozódik a családi rendszeréről, és ezután veszi kezdetét a folyamat.
Az állíttató képviselőket választ ki a csoportból, akik a családtagjait fogják megjeleníteni, majd spontán a helyükre vezeti őket, és beállítja a megfelelő irányban, úgy, ahogy azt helyesnek érzi. Ezután leül, és külső szemlélőként nézi végig az állítást, hagyva, hogy a látottak és hallottak hatást gyakoroljanak rá.
Ekkor indul be az a folyamat, ami az egész módszer lényege és egyben legrejtélyesebb eleme. Pontosan nem tudjuk megmondani, hogy mi ennek a mechanizmusa, és hogyan zajlik. Maga Hellinger is a következőket mondta erről: „Ezeknél a családfelállításoknál a résztvevők idegen sorsoknak és érzéseknek válnak a részesévé, és nem tudjuk hogyan.”
A képviselők tehát átveszik az adott családtag érzéseit és így ki tudják fejezni kapcsolódásukat a többi családtaggal, mindezt nem csak szavakkal, hanem gesztusokkal, testtartással, hanglejtéssel, pillantásukkal is. Emiatt az élmény nagyon komplex, olyan, mint egy színházi előadás. Nagy hatással van az emberre, amikor kívülről látja mindazt – idegenek által megjelenítve – ami az életében zajlik. De ami még ennél is fontosabb, hogy rálátásunk nyílik azokra a blokkokra, elakadásokra, rejtett dinamikákra, amik miatt a családi rend felborult, és aminek tünetei a legkülönfélébb módon tudnak megjelenni a hétköznapi életünkben. A vezető a szereplők mozgatásával, illetve oldó mondatok megfogalmazásával és kimondatásával olyan irányba viszi a folyamatot, ami a családi rend helyreállítását célozza meg. A megfelelő rendben mindenki jól érzi magát a helyén.
A módszer alapvetően fenomenológiai megközelítést alkalmaz, ami azt jelenti, hogy a látható és érzékelhető jelenségekből következtetünk a fennálló dinamikákra, és az egyes lépések helyességét azok hatásán mérhetjük le. A látható és érzékelhető jelenségek körébe tartozik a testbeszéd, mimika, hanghordozás, gesztusok, amelyek sok esetben több illetve hitelesebb információkkal szolgálnak, mint a kimondott szavak. Az állítás vezetője megtanul figyelni ezekre a jelekre, és megtanul olvasni belőlük. Ezen a ponton tér el leginkább a terápiás módszerek többségétől, amelyek kiindulási alapja az elmélet, és ahhoz próbálja hozzászabni a tapasztalatokat, az elmélet szemüvegén át vizsgálva a pácienst és az életét.
Wilfried Nelles így fogalmazza ezt meg: „Csupán abban segítjük a hozzánk fordulókat, hogy úgy tudjanak ránézni a saját (családi) valóságukra, ahogy az van, és a sajátjukként fogadják el azt, amit az élet adott a számukra.”
Hogyan működik?
A családállítás különös élmény és tapasztalat, az első alkalommal mindenkiben felvetődik az a kérdés, hogy hogyan működik? Hogyan férhetünk hozzá olyan információkhoz, amelyekről egyébként nincs tudomásunk? Valódiak-e ezek az információk?
A világról, és annak minden mozzanatáról, történéséről, de akár gondolatokról is létezik az információ. Nem lehet meg nem történtté tenni, még egy gondolatot sem.
A tárhely kérdésével már sokan foglalkoztak, az ősi indiai kultúrkörben Akasha krónikának nevezik, Jung kollektív tudattalannak, Rupert Sheldrake pedig morfogenetikus mezőnek. A családállítás szóhasználatával mindentudó térnek – vagy egyszerűen csak térnek – vagy mezőnek hívjuk. Térnek nevezzük, hiszen ezt a teret fizikailag is kialakítjuk az állítás előtt, egy nagyobb terem vagy szoba közepén egy üres tér, ahová felállítjuk a képviselőket, és amely tér helyet biztosít a cselekmény kibontakozásához. Ebben a térben bukkannak fel az információk és keresik a módját, hogy meg tudjanak jelenni a képviselők által.
A képviselők pedig veszik az adást, rá tudnak hangolódni ezekre az információkra, és meg tudják jeleníteni azokat. Mindezt úgy, hogy ez nem kíván tőlük semmilyen különleges képességet, vagy adottságot, nem kell tanulni és gyakorolni – egyszerűen csak megtörténik.
Miért? Mert valaki megfogalmazott egy szándékot. A szándék pedig energiát hordoz, és ez mozgásba lendíti a tér energiáját. Vajon miért segít a tér? Miért mutatja meg mindazt, amit látnunk kell az üggyel kapcsolatban? Miért dolgozik a kezünk alá? Úgy hiszem azért, mert gyógyulni akar. Olyan ez, mint a test önfenntartó és öngyógyító képessége és törekvése. Ha segítünk neki a blokkok eltávolításában, akkor már korrigálja magát, és meggyógyítja magát. A tünetekkel pedig a blokkok meglétére akarja felhívni a figyelmet.
Így van ez a családállítással is, csak itt már nem egy testet gyógyítunk, hanem komplex családi rendszereket. Az életünkben meglévő gondok, problémás kapcsolati viszonyok, betegségek jelzik, hogy valami nincs rendben. Aztán a térben megmutatkozik, hogy mi az, ami nincs rendjén, ki az, aki nincs a helyén. Majd helyére kerül, és az elkövetkező hónapok alatt kisimulnak és helyére kerülnek a dolgok az életünkben is.
Ez a gyógyulási törekvés nem más, mint az egyensúlyra, kiegyenlítődésre való törekvés. A természeti rendszerekben is megfigyelhetjük ezt; az élőhelyek egyensúlya, a táplálkozási lánc, a szaporulat alakulása, stb. mind-mind az egyensúly fenntartására irányul. Készült egy kisfilm a farkasok visszatelepítésének hatásairól a Yellowstone-parkban (itt megtekinthető: https://www.youtube.com/watch?v=KTowuvk2f9Y). Bámulatos azt látni, hogy egy változás, hány másikat indít el, és mindegyik mögött az egyensúlyra törekvés áll. Így van ez a családállításokon is, egy-egy kapcsolatunk rendezése, egy-egy elnyomott érzés kimondása, egy-egy megtagadott energia elismerése változások egész sorát indítja be, amik mind az egyensúly megteremtését segítik.
És hogy miért olyan nagy a hatása? Mert katartikus. A katarzis – az én olvasatomban a megértés és az érzés összefonódása, egybeolvadása. Amikor az ész és a szív ugyanazt akarja. Mindehhez a tapasztalat adja a motivációt. Nem csak arról van szó tehát, hogy értelmemmel akarom, vagy, hogy szívem szerint szeretném, hanem tudom, mert megtapasztaltam, mert a saját bőrömön éreztem.
Ehhez a katarzishoz járul hozzá az a tapasztalat, amiről az előző fejezetben volt szó: hogy átélem más emberek – akár ismeretlenek – érzéseit, gondolatait, néha testi érzeteit is. Mindezt a „semmiből”. Az elmének hihetetlen eszköztára van arra az esetre, ha meg kell kérdőjelezni egy tanítást, ami a másik ember száját hagyja el, vagy egy érzést, amit mások láttatnak, éreztetnek vele – akár művészi megfogalmazásban. De tehetetlenül felteszi a kezét, amikor a saját tapasztalatairól van szó. Önmagát mégsem vonhatja kétségbe…
Az elme tehát hátralép, és hagyja működni azokat az erőket, amelyek nincsenek az irányítása alatt. Az ember ráhagyatkozhat a vezettetésre, mert bizonyosságnak érzi és éli meg mindazt, ami a térben megmutatkozik. Nem vonja kétségbe. A lélek mélységeinek igazsága ez, még ha a tényeket nem is fedi mindig pontosan.
Pontosan ez az az erő, amely segíteni tud megélni és megérteni olyan dolgokat, amelyek a valóságban velünk nem történtek meg. Ezért ad rendkívül sokat a segítőknek is, mert mások tapasztalatainak megértése és megélése egy ego nélküli nézőpontból hozzásegíti őket ahhoz, hogy saját életük – akár hasonló – ügyeit is másként kezeljék, másként lássák, másként oldják meg, mint eddig.



